1-4. Régizenei ínyencségeink sorában ma Andrew Manze barokk hegedűművész és Richard Egarr csembalóművész játszik Georg Friedrich Händel hegedűszonátáiból. A barokk opera nagymestere, a gigantikus oratóriumok megteremtője ezúttal a kifinomult, olaszos kamarazene mestereként lép elénk. Igaz, maga a hegedűművész írja a felvételt kísérő dolgozatában: „a karakterek, amelyek szavak nélkül megtöltik a színpadot, nem kevésbé életteliek és illúziókeltők, mint az operák és az oratóriumok hősei és hősnői.” Händel – olasz iskolázottságának megfelelően – Corelli fogásait fejleszti tovább az 1720-as évek második felében keletkezett, ragyogó darabokban. Dalszerű, behízelgő cantabile nyitótételt követ fúga, adagio és gigue-finálé követ a római divat jegyében. Egyes darabok már 1730-ban napvilágot láttak egy amszterdami nyomtatott kiadásban, mások Londonban, míg egynémelyikük nem jelent meg. Mi több: Händel nem is igen tartotta számon ezeket az apróságokat. A fölbukkanó kéziratok így aztán valóságos kincsesbányát jelentenek a zenetörténészek és az ismeretlen barokk szerzemények kedvelői számára. Akad köztük, amelynek egy-egy témája oratóriumok, operák témáiban köszön vissza. Másokat eredetileg oboán, esetleg fuvolán szólaltathattak meg jóval korábban, Händel római bemutatkozásának idején. A szonáták a megszólalás sorrendjében: d-moll, E-dúr és G-dúr szonáta, befejezésképpen pedig a töredékben fönnmaradt a-moll Andantét halljuk.
