A Zenei Kincsestár fölmelegedést ígér kedves hallgatóinknak. Az előző századforduló
Itáliájába, közelebbről Nápolyba térünk. Ugo Orlandi mandolinján és Maura Mazzonetto
zongoráján az anyagiakban nem, kedélyben annál inkább bővelkedő dél-olasz nép ábrándos melódiái hangzanak föl. A nápolyi dal nyomait az antikvitás óta számon tartja a kultúrtörténet. Petronius Satyriconjában találjuk az első említést egy Sybilla-barang leírásában. A XIII. századi mosónők éneke ellenben egyes szerzők szerint mind a mai napig továbbél. Petrarca szonettjei, Boccaccio terzinái ugyancsak egyik mintaképükként tekintenek a nápolyi dalra, amely a XVI. századra egész Itáliát, nemsoká pedig az egész kontinenst meghódítja. Donizetti, Bellini és Rossini így aztán egy Európa-szerte közkedvelt dalformát örököl és örökít tovább, amelynek egyedülálló demokratizmusát fémjelzi, hogy halászok, piacos népek és az úri szalonok társasága,
ha kell, egy kórussá egyesülve zengi egyik-másik canzonettát a bódító nápolyi éjszakákon. Mai szerzőink: Constantino Bertucci, Luigi Denza, Giuseppe Silvestri és – mifelénk is gyakran játszott csárdásával – Vittorio Monti.
